Eperjes

a váci siketnéma intézet alapításának kezdeményezője, ügyvéd. Tanulmányai során megfordult Dobsinán, Eperjesen, Késmárkon, Pozsonyban és Győrben. Egy rövid hazai kitérő után Pestre költözött, majd Rozsnyón dolgozott ügyvédként. Torna, Hont és Abaúj, később Gömör megye táblabírája lett, ám erről a tisztségéről lemondott, amikor II. József rendeletileg meghagyta, hogy a kereseteket német nyelven kell benyújtaniuk. Az uralkodó ellen a megyei közgyűlésben is felszólalt. 1790-ben javasolta az általános és kötelező alapiskoláztatást és a vakok, testi fogyatékkal élők felkarolását. 1799-ben ő volt a váci siketnéma intézet első tervezője és kezdeményezője, e célra 50 ezer forintot gyűjtött, ám terve csak 1802-ben valósult meg – nélküle. Ezek után magángazdaságába vonult vissza, ahol meghonosította a burgonyatermesztést.

Főbb művei: Törvény rend, mely Magyar- és ahhoz tartozó országok törvény és itélő székeinek szabatott (Kassa, 1789); Könyörgő levél, melyet segedelemnyújtás végett nyújtott a váczi siketnémák nevelőházának nevében a segedelem beszedő (Kassa, 1802); A magyar nemzethez (Nagyszombat, 1806); Előre bocsátott elmélkedései a magyar nyelvet tárgyazó s a M. Kurir által kihirdetett jutalomkérdéseknek fontosabban lehető megfelelésére (Nagyszombat, 1807)

premontrei kanonok, tanár, iskolatörténész, szakíró. Iskolai tanulmányait Sátoraljaújhelyen, Eperjesen és Ungváron végezte, 1862-től már premontrei szerzetesként volt Kassán történelem–földrajz szakos tanár. A rozsnyói katolikus főgimnáziumban, melynek igazgatója volt, görög nyelvet, történelmet és földrajzot tanított. Ezt követően visszatért Kassára, majd nagyváradi kanonokká nevezték ki. 1898-ban királyi tanácsosi címet kapott. Munkatársa volt az Egyetemes Magyar Enciklopédiának, VII.–XII. köteteibe 217 cikket írt elsősorban az irodalom, a földrajz és a történelem tárgyköréből. Nagyváradon hunyt el 1907-ben.

diplomata, politikus, a rodostói emlékhelyek kutatója. A bécsi konzuli akadémián végzett. 1913 őszétől Bagdadban, majd a Monarchia összeomlásáig Moszulban, ill. Konstantinápolyban teljesített szolgálatot. Az önálló magyar külügyi szolgálat megszervezése során 1920-tól rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, 1924-től ankarai követ volt. Ebben az időben sokat fáradozott a rodostói Rákóczi-ház megmentése érdekében. 1935-től a Gombos-kormányban miniszterelnökségi, majd 1938-ig belügyi államtitkár. 1935-től 1939-ig Balassagyarmat kormánypárti képviselője. Budapesten hunyt el 1940-ben. Földi maradványait Százdon, a családi kápolnában helyezték el.

tanár, helytörténész, néprajzi szakíró. Az eperjesi Pedagógiai Főiskolán 1982-ben szerzett nevelői oklevelet. 1973–1988-ban a nagykaposi Energetikai Szakközépiskola tanára, 1988–1990-ben a Zempléni Szó szerkesztője. Helytörténettel és néprajzi gyűjtéssel, elsősorban az Ung-vidék földrajzi neveivel, a hagyományos halászat és állattartás, valamint a pásztorművészet vizsgálatával foglalkozik.