Dobsina

Dobsina a Sajó bal oldali mellékvizének, a Dobsinai-pataknak (Dobšinský potok) a völgyében, 463 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, az erdőborította Dobsinai-hegység (a Gömör-Szepesi érchegység északi része) középső részén, a Fabiánka (685 m) nyugati, a Hegyesdomb (Končistá, 730 m) északi és a Golyóhegy (Dobšinský kopec, 961 m) déli lábánál. A város Rozsnyótól 26 km-re északnyugatra, Poprádtól 47 km-re délre, Iglótól 40 km-re délnyugatra található. Kiterjedt határa 423-1293 méteres tengerszint feletti magasságban húzódik, legmagasabb pontja a Dobsina és Sajóréde határánál magasodó Buchvald (1293 m). A városhoz tartozik Dobsinától nyugatra a Dobsinai-patak több mint tíz kilométer hosszúságában húzódó völgye, itt találhatóak a városközponttól 3,5 km-re Felsőhámor (Vyšný Hámor), 4,5 km-re nyugatra pedig Vyšná Maša külterületi lakott helyek. További településrészei a központtól 3,5 km-re északnyugatra fekvő Lányihuta (Lányiho huta), valamint a város keleti szélén található Cigánytelep (Rómska osada). A völgyön halad végig az a régi országút (mára erdészeti út), mely a Čuntava-erdészház érintésével, a Tresznyik-hegyet északról megkerülve a Besznik-hágó és a Felső-Garam-völgy felé vezet. A völgyet dél felől a Fridvald (718 m), a Strieborná (888 m) választja el a Felső-Sajó völgyétől, északról pedig a Dobsinai-hegység erdős hegyei övezik (Feketehegy – Čierna hora, 1152 m). A Dobsinai-hegység északon a Gölnic-patak (Hnilec) völgyéig terjed, ennek nyugati része a Sztracenai-szurdokvölgye, a fölé magasodó Jánosmagasa (Honzovské, 1172 m) heggyel és a Ducsa-hegy (Duča, 1142 m) északi oldalában nyíló világhírű Dobsinai-jégbarlanggal. A Dobsina-hegység északi része a Szlovák Paradicsom Nemzeti Park részét alkotja. A Dobsinai-patak völgyétől keletre már a kristályos kőzetekből álló Ostrá (1014 m) és Száraztető (Suchý vrch, 1042 m) emelkedik, majd tovább kelet felé a Babiná (1278 m) nyugati oldaláig terjed Dobsinahatára. 2010-ben 82,73 km²-es kataszterének 70,9 %-át (5863 ha) erdő (főként fenyvesek), 23,7 %-át (1960 ha) pedig rét és legelő foglalta el. Délről Oláhpatak, Felsősajó és Sajóréde, nyugatról Garamfő, északról Sztracena, Imrikfalva és Hollópatak, keletről pedig (rövid szakaszon) Nyilas községekkel határos. Nyugati határát a Spišský potok, északi határának egy részét a Gölnic-patak, illetve a 67-es út vonala alkotja. Területébe ékelődik exklávéként a Sztracena kataszteréhez tartoztó Na pelci határrész. A város a 67-es (Rozsnyót Popráddal összekötő) főúton közelíthető meg, mely dél felé a Sajó völgyében vezet Veszverés (17 km) és Rozsnyó felé, Dobsinától északra viszont 400 méteres szintkülönbséget leküzdve jut fel a Hosszúhegyen (Dlhá hora) át az Imrikfalvi-víztároló (Palcmanská maša) feletti 862 m-es hágóra (7,5 km), majd északnyugat (Sztracena, 12 km) felé leereszkedik a Gölnic-völgyébe. A hágónál ágazik el az 535-ös út Hollópatak (13 km) és Igló felé. A város a Rozsnyó-Dobsina vasútvonal végállomása (a személyforgalom 2003-ban megszűnt).

Közigazgatás

A Kassai kerülethez és a Rozsnyói járáshoz tartozó város. 1920-ig Gömör-Kishont vármegyéhez tartozó rendezett tanácsú (tkp. „járási jogú”) város volt. A csehszlovák közigazgatásban városi címét elveszítve községként a Rozsnyói járáshoz csatolták, ezután végig a (változó területű) Rozsnyói járáshoz tartozott, kivéve az 1939-45 közötti időszakot, amikor a Szlovák Állam része volt, egyben a Garammenti megyéhez tartozó Dobsinai járás székhelye. Városi címét 1965-ben nyerte vissza. A 20. század első felében területének 13 százalékát elveszítette, határa 95,12 km²-ről (1910-21) a mai 82,73 km²-re csökkent, de még így is a Rozsnyói járás legnagyobb területű önkormányzata. Északi határát (egyben a megyehatárt Gömör-Kishont és Szepes vármegyék között) évszázadokon át a Gölnic-patak alkotta. 1950 után a Gölnictől délre eső Dobšinská Mašát Imrikfalvához, Na pelcu és Hegyeskő (Ostrá skala) határrészeket, valamint a Dobsinai-jégbarlang vasútállomását és környékét Sztracenához, a Gölnic-völgyi Rákóczitelep (Sykavka), Rákospatak (Rakovec) és Középsőhámor (Prostredný Hámor) településrészeket pedig (az 1960-ban Iglótól elszakadt) Hollópatakhoz csatolták.

Népesség

Dobsinának 2011-ben 5702 lakosa volt, melynek 71,6 %-a szlovák és 10,7 %-a roma nemzetiségűnek (15,8 %-a roma anyanyelvűnek) vallotta magát, egyhatoda (16,9 %) pedig nem nyilatkozott nemzetiségi hovatartozásáról. A magyar nemzetiségűek (0,2 % - 12 fő) és anyanyelvűek (0,3 % - 19 fő) száma minimális. 2013-ban a lakosság több mint egyharmada (36,8 %) a roma etnikumhoz tartozott (ez Jolsva után a második legmagasabb arány Szlovákia városai közül), mintegy egynegyedük (2010-ben 510 fő) élt szegregáltan, a városszéli telepen. Bár Dobsina népességszáma állandóan ingadozott, mégis meglepő stabilitást mutat az 1880-tól eltelt időszakban (ekkor 5592 lakosa volt, míg 2017-ben 5670). 20. századi népességminimumát 1980-ban érte el (4285 fő), ezután folyamatos gyarapodás figyelhető meg 2011-ig (különösen 2001-2011 között, amikor egyhatodával, 4896 főről 5702 főre nőtt a város népessége). Ez összefüggésben van a romák számának és arányának gyors növekedésével, melyet a roma nemzetiségűek arányának népszámlálási adatai (1991-ben 7,9 %, 2001-ben 9,0 %, 2011-ben 10,7 %) csak részben mutatnak ki. A város etnikai arculata a 20. század során alapvetően megváltozott: a középkortól kezdve zömében német (buléner) lakosságú bányavárosban még 1900-ban is a német anyanyelvűek alkották a relatív többséget, a szlovák anyanyelvűek aránya 1880-ban 22,8 %, 1910-ben 29,9 % volt. A szlovák-magyar nyelvhatáron messze túl eső városban az 1880-1910 közötti időszakban a német és szlovák lakosság egyre nagyobb része vallotta magát magyarnak – 1880-ban a magyar anyanyelvűek aránya 6,4 %, 1900-ban már 14,6 %, 1910-ben pedig 34,4 % volt. A város Csehszlovákiához csatolásával a szlovákok kerültek relatív (1921-ben 48,1 %), majd 1930-ra abszolút (62,8 %) többségbe, a magyarok aránya ezzel párhuzamosan 7,6 %-ra, majd 5,3 %-ra esett vissza. Dobsinának egészen az 1945 utáni kitelepítésekig számottevő német lakossága volt (1921-ben 37,7 %). Az 1880-ban még evangélikus többségű (69 %) Dobsina lakosságának 1921-ben 45,7 %-a volt római katolikus és 45,0 %-a evangélikus, 4,4 %-a pedig izraelita vallású. 2011-re a római katolikusok aránya 28,0 %-ra, az evangélikusoké 19,7 %-ra csökkent, a relatív többséget mára a felekezeten kívüliek (30,8 %) csoportja alkotja. A város zsidó lakossága a holokauszt során elpusztult. 2011-ben a város népességének 86,5 %-a (4931 fő) élt a városközpontban, 8,9 %-a (510 fő) a Cigánytelepen (Rómska kolónia), 3,7 %-a (209 fő) Farkasvölgy (Vlčia dolina), 0,5 %-a (31 fő) pedig Felsőhámor (Vyšný hámor) településrészen. A város népsűrűsége (2011-ben 68,9 fő/km²) egynegyedével haladja meg a járási átlagot.

Történelem

Dobsina neve magyar személynévi eredetű, a Dobsa névből származtatják, kezdetben a Dobsina-patakra vonatkozott, majd innen szállt tovább a településre, melynek német alapítói is átvették Dobschau alakban. Területét 1243-ban kapta az Ákos nemzetség adományban, annak a hatalmas lakatlan erdős területnek a részeként, mely északon a Gölnic-patakig (évszázadokon át Gömör és Szepes megyék határáig) terjedt. 1320-ban a benépesített terület még csak a Sajó és a Dobsina („Dupsina”) összefolyásáig terjedt. A sűrű erdőséget 1326-ban adták soltészségbe Razlo fia Miklósnak azzal a feltétellel, hogy a korponai német városi jog alapján telepet létesít. Az ideérkező német telepesek a bányászati termékek egyharmadával tartoztak Miklósnak, aki azonban később elszökött és a további telepítést a Bebekek vették a kezükbe. Német (grindler) lakossága a Harz-hegységből, a Rajna középső folyásától, Bajorországból és Stájerországból érkezett, később szepesi és sárosi németek költöztek melléjük. Kezdetben a legfontosabb bányászott érc a réz volt, mely a Zemberg-hegy (Dobsina hegye, a mai Golyóhegy) lelőhelyeiről származott és a 14. század végén már Budára is szállították. A réz mellett vasat, aranyat és ezüstöt is bányásztak. Az újonnan nyitandó bányák jogán a Csetneki és Bebek családok között állandó volt a pereskedés. A Bebekek 1417-ben adományozták a hetivásárok rendezésének jogát Dobsinának. Dobsina 1417-től, mint mezőváros (oppidum), a 15. század végétől pedig már, mint civitas szerepelt. 1427-ben 53 porta volt a településen. Lakosságát túlnyomórészt németek alkották, a bányászok a város külön rendjét képviselték, saját szervezetük (élén az operariorium magisterrel) volt. Az irtott földeket művelő jobbágyok csak a 18. század végére emelkedtek föl a városi polgárságba. A város anyaegyházát 1420-ban említik először a források. 1480-ban emelték gótikus stílusú templomát. Vashámorai már az 1470-es években működtek, itt készültek többek között Mátyás király Fekete seregének fegyverei is. 1550 körül lakói evangélikus hitre tértek. A Csetnekiek kihalása után a 16. század végén a Máriássyak, majd később a Thököly, Rákóczi, végül az Andrássy családok voltak itt birtokosok. A város legrégebbi ismert címere 1569-ből, pecsétje pedig 1585-ből ismert. 1584-ből valók első adataink iskolájáról. A 16. század végén a török veszedelem miatt Dobsina hanyatlásnak indult, a súlyos adók miatt (már 1556-tól a füleki töröknek adózott) lakosságának egy része elmenekült, majd 1584-ben egy török támadás során felgyújtották és 384 lakosát rabságba hurcolták. Ekkor középkori polgárcsaládjainak nagy részét is elveszítette, egy 1593-as feljegyzés szerint a bányákat már hosszú ideje nem művelték és 1598-ban is csupán 78 lakott házát írták össze. A 17. században vette kezdetét Szepes megye felől a szlávok nagymértékű betelepülése, a szlovákok és a rutének mellett lengyelek is érkeztek. A szláv lakosok szénégetéssel, iparral és bányászattal foglalkoztak, illetve a fűrészmalmokban dolgoztak. A rutén pásztorok legeltető gazdálkodása súlyos károkat okoztak a város erdeiben (melyeket a középkorban „silva negra”, azaz fekete erdő néven említenek az okiratok), ezért 1669-ben Andrássy Miklós megtiltotta a legeltetést a vlach pásztoroknak. 1626-ban a városnak mintegy ezer lakosa lehetett, nagy részük (710-en) azonban 1645-ben a pestisjárvány áldozatául esett. 1633-ban megalakult a kovácsok, 1635-ben a tímárok, a következő évben pedig a mészárosok céhe (1770-ben már tizenöt céh működött a városban). A mai Lányihután épült fel 1680-ban az első nagyolvasztó a mai Szlovákia és a történelmi Magyarország területén Fischer Dániel tervei alapján. A 18. század elején a szepesi eredetű Lányi család szinte monopóliumot szerzett a dobsinai bányászatra. Kiemelkedő tagja, Lányi Pál stájer és szász bányászokat hívott be a városba. Ő volt az, aki vasgyárában 1703-től készíttetett fegyvereket a kuruc seregek számára. A város hű maradt a Rákóczi-szabadságharchoz, 1706-1708 között kiadásainak kétharmadát fordította a függetlenségi harc támogatására, ezért a Habsburgok később egy időre meg is fosztották kiváltságaitól. 1709-1710-ben a nagy pestisjárványban 666 lakosa vesztette életét, a járvány után 34 család maradt életben, 70 ház elnéptelenedett. 1720-1722-ben új nagyolvasztó létesült Dobšinská mašán (ma Sztracenához tartozik), majd 1755-ben Vyšná mašán. A városban a katolikus egyházközséget 1746-ban alapították újra, ekkor fatemplomot építettek, majd ennek helyén emelték 1791-ben a Xavéri Szent Ferencnek szentelt kőtemplomot. 1756-ban Dobsina szabad királyi városi rangot nyert Mária Teréziától. 1771-ben 2748 fős lakosságának már mintegy felét szlávok alkották. A 18. század végétől a város környékén bányászott vasércből kobaltot is nyertek, ebből a fémből ekkoriban innen származott a világtermelés legnagyobb része. A kobalt- és nikkelkészleteket 1780-ban tárta fel a szászországi Schön János a Zemberg oldalában. 1785-ben 3301, 1800-ban 4740 lakosa volt a városnak, melynek bányászata ekkoriban nyerte vissza régi jelentőségét. A 19. században a rezet Hollandiába, a kobaltot és nikkelt Németországba, Nagy-Britanniába és Belgiumba szállították (a bányászat fénykora az 1870-es évek elejére tehető). Jelentős volt még higany-, ezüst- és azbeszt-, valamint a szerpentinitbányászata is. 1862-1884 között bizmutbányászat is folyt. Az 1840-es években hosszas pereskedés zajlott Dobsina és az Andrássyak között, melyet a város nyert meg. 1848-ban több mint két évszázados működés után megszűnt evangélikus gimnáziuma. 1849 után kiváltságait elveszítette és a Rozsnyói járáshoz csatolták, csak 1872-től vált rendezett tanácsú várossá. Óvodája 1853-ban az országban az elsők között létesült. 1855-ben egy nagy tűzvész a város mintegy háromnegyedét elpusztította. 1876-ban megépült a Rozsnyót Dobsinával összekötő vasútvonal. 1860-1895 között magán bányaiskola működött a városban. 1870-ben fedezték fel Ruffínyi Jenő vezetésével a dobsinai határban a Dobsinai-jégbarlangot, melyet már 1871-ben látogathatóvá alakítottak át, majd 1887-ben első európai barlangként elektromos világítással is elláttak. 1888-ban leány-, 1892-ben fiúpolgári iskola, 1885-ben pedig tanonciskola létesült a városban. A 19. század végére Dobsina bányáinak nagy része kimerült, illetve jelentőségét vesztette (főleg az új-kaledóniai kobalt- és nikkelkészletek feltárása miatt) és a város hanyatlásnak indult, 1880 és 1890 között népessége 5592 főről 4643-ra csökkent, számos bányász vándorolt ki a tengerentúlra, sokan pedig a borsodi Rudabányán telepedtek le. 1907-ben a kohászat is megszűnt. 1896-ig a városi önkormányzat hivatalos nyelve a német maradt, de a helyi buléner nyelvjárást beszélték a városban a 20. század közepéig. 1907-ben avatták fel főterén Kossuth Lajos mellszobrát (Horvay János alkotását), melyet 1919-ben a csehszlovák uralom kezdetekor ledöntöttek (ma Rudabányán látható). Dobsinának 1900-ban 5115, 1910-ben 5029 lakosa volt. 1910-ben népessége csaknem egyenlő arányban vallotta magát magyar, német és szlovák anyanyelvűnek. 1919-ben megkezdődött az azbeszt ipari kitermelése. 1920-ban Csehszlovákiához csatolták, 1921-re lélekszáma 4622-re esett vissza, majd az 1920-as években is stagnált (1930-ban 4681 fő). Az első csehszlovák köztársaság idején a város gazdasága hanyatlóban volt, igen magas volt a munkanélküliség. 1922-ben és 1930-ban az erdőgazdasági munkások sztrájkjának színhelye volt. 1931-1936 között megépült a Gölnic völgyében a Vöröskő-Margitfalva közötti új vasútvonal, melynek egyik (1934. szeptember 28-án átadott) állomása a Dobsinai-jégbarlang alatt épült fel. 1939. márciusától 1945. januárjáig a fasiszta szlovák bábállamhoz tartozott, ebben az időszakban a Rozsnyói járás Szlovákiánál maradt részéből létrehozott Dobsinai járás székhelye lett. 1942-ben 1074 háza és 4829 lakosa volt. Ekkor 127 zsidó lakosát volt (a népesség 2,7 %-át) megsemmisítő táborokba hurcolták. 1944. szeptemberében és októberében a Szlovák Nemzeti Felkelés tábori kórháza működött itt. 1944. december 20-án Dobsina főterén végezték ki a németek Karol Adlert, a Petőfi Sándor partizáncsoport vezetőjét. A város 1945. január 27-én szabadult fel. 1945-ben német lakosságát kitelepítették Németországba, alapvetően megváltoztatva a város etnikai arculatát. 1945. június 18-án 105 dobsinai németet gyilkoltak meg a csehországi Přerovban. 1948-1960 között megépült Dobsina (és Imrikfalva) határában a Dobsinai-vízierőmű, az első szivattyús megoldású vízierőmű az országban, mely a Gölnic- és a Dobsinai-patak között 244 méteres szintkülönbséget aknázza ki. A második világháború után újraindult a vasérc- és azbesztbányászat is. 1965-ben Dobsina visszanyerte 1922-ben elvesztett városi rangját. Az államszocializmus évtizedeiben itt is épült egy kisebb lakótelep (Rozkvet). 1970-ben 4368, 1980-ban 4285 lakosa volt. 1991-ben már 4569, 2001-ben 4896, 2011-ben pedig 5702 lakosa volt a városnak. 1991-ben fogadták el a város címerét és zászlaját, melynek alapját a 16. századi pecsét képezi. 2003-ban megszűnt a személyforgalom a Rozsnyó-Dobsina vasútvonalon.

Mai jelentősége

Dobsina hátrányos helyzetben lévő kisváros, ércbányászata mára teljesen megszűnt, határában azonban máig folyik a szerpentinit kitermelése. Szlovák tannyelvű gimnázium, szaktanintézet, alapiskola és óvoda működik itt, gazdaságában a fakitermelés és a fafeldolgozás a legnagyobb jelentőségű. Felsősajó és Dobsina határánál található a Kovostroj fémfeldolgozó üzem. Határában vízierőmű (1960 óta) és fotovoltaikus erőmű működik (2010 óta). Evangélikus temploma 1480-ban késő gótikus stílusban épült, 1891-ben neogótikus stílusban átalakították. Xavéri Szent Ferencnek szentelt római katolikus temploma 1792-ben épült, barokk stílusú főoltára a 18. század végén készült. A város főterén több 19. századi klasszicista és neoklasszicista stílusú polgárház maradt fenn, de itt találjuk az 1870-be épült neoreneszánsz stílusú városházát is. Dobsina határában található az ország egyik leglátogatottabb természeti csodája, a 971 méteres magasságban nyíló Dobsinai-jégbarlang, melyet 1870-ben fedeztek fel. A barlang bejárata Sztracena közelében található, a 67-es útról közelíthető meg. További barlangok a közelben a Sztracenai-barlang (Stratenská jaskyňa) és a Hegyeskői-barlang (Jaskyňa nad Košiarom).

Vályi András: Magyar országnak leírása, 1796-99

DOBSINA. németűl Tobschau. Bánya Város Gömör Vármegyében, földes Urai külömbféle Urak, ’s a’ Csetneki Uradalomhoz tartozik, lakosai katolikusok, és evangelikusok, fekszik Csetnektöl északra két mértföldnyire, határos oláh Patakával, Felső Sajóval, Talgártal, és Iglóval, Szepes Várm. Nagy meredek erdős hegyek között épűlt, napkelet felől való hegye fekete hegynek, németűl Schwarczenbergnek neveztetik, mellynek kebele rézzel igen gazdag, és vassal is bővelkedik, felső része pedig épűletre, és tűzre való fával, a’ Város felett észak felé lévő hegy pedig sűrű, és vastag fenyves erdővel gazdag, mellyböl hoszszú tsatornákat készítenek a’ lakosok, és a’ Rosnyaiaknál, ’s másoknál elárúlgatnak. Hajdani nevezetes szabadságokkal bírt e’ Város. Régenten Gróf azután Hertzeg Rákótziaké vólt; kik a’ Királyi Felség ellen fellázzadván, birtokjok a’ Királyi Fiscusra szálla. Megszerezvén pedig kész pénzen Lányi, és Zontag Nemzetségek, két szabad Udvar vala benne, birtokos ezeken kivűl itten Márjásy Uraság is, lakosai e’ Városnak igen munkások, és a’ Szászoknak maradékai, noha tótúl is beszéllenek. Határbéli mezőjök meszsze terjed, de szántó földgyök nehéz a’ mivelésre, mellyet mindazáltal tellyes nyugodalommal, ’s megelégedéssel mivelnek. Tsudálkozásra méltó, hogy e’ helyet semmiféle viszontagság velek el nem hagyattathatta. Elrontatott ugyan e’ Város egyszer a’ Tőrökök által; de története homályban van. Nevezetes vas hámorai, mellyeken kivűl réz, tzinóbriom, kényeső, és arany értzék is vagynak itten; két vas öntő műhelye is van, és egy elpusztúlt réz olvasztója Sztretzena nevezetű részén. Emlékezetes itten a’ Kóbald, mellyet e’ Városnak határjában Schoem nevű idegen ez előtt 18 esztendőben feltalált vala. Ásattatik itten asbestus is, papíros, és örlő malmai is vagynak, mellyeket folyó vize hasznosan hajt, melly Rozsnyó, és Berzéte felé foly. Volt itten egy vas öntő műhely is, mellyet néhai nagy tapasztalású Lányi János állítatott vala fel, ’s ekkor fegyverek, ’s nem utolsó puska tsők készíttettek itten, 1538dikban pedig atzélt készítő műhelyek is valának itten, mellynek munkáltatása nem régiben, egy Nemes Társaság által újjonnan folyamatban vétettetett. Határjának egy harmad része közép termékenységű, legelője elegendő, ’s mind a’ kétféle fája van, kortsmája, malma, serháza nevezetes, héti vásárja is van, itató helye alkalmatos, piatzozása közel, szenet, és meszet is égetnek, a’ vas verő műhelyekben is jó keresettyek lévén, első Osztálybéli.

Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 1851

Dopschina, (Dobschau, Topscha, Dobschinium), Gömör v. népes szabadalmas bányaváros, Rosnyóhoz északra 2 mfdnyire, egy magas hegyektől bekerített mély völgyben: 554 kath., 4367 evang. tót és német lakosokkal. Kath.- és evang. anyaszentegyház; evang. deák oskola, melly hajdan virágzó gymnasium volt. Határa hegyes, és igen sovány; a hegyek oldalain, miután az erdők kiirtattak, jó legelővel; de fő élelmét bányáiban keresi, mellyekben sok vas, piskolcz, réz, czinóber, kényeső, asbest, gránát chrysolittal vegyesen, terpentin, wismuth, márvány s m. i. ásatik. A hámorokban sok és jó vas (öntött vas is) készül, valamint a papirosmalom, a méhtenyésztés, s lentermesztés szinte figyelemre méltók. Ut. p. Rosnyó.

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 1886-1901

A Sajónak ebben a felső völgyében majdnem mindenütt hallható a vasgyárak, zúzók moraja. A lombos és fenyves erdőborította magas hegyek, a kristály tiszta patakok, az apró falvak rendkivűl változatos képet tárnak elénk. Oláh-pataktól éjszak felé, hol az Érczhegység a Király-hegy nyúlványaival egyesűl, fenyveskoszorúzta völgykatlanban épűlt Dobsina rendezett tanácsú város. Dobsina igen régi eredetű bányásztelepítvény. Bányavárossá Zsigmond emelte 1411-ben, mikor egyenjogúvá tette a szepesi bányavárosokkal. Bányászata és vasipara mindig fontos volt. A letűnt harczias századokban mindegyik hadviselő fél menedéklevéllel látta el, viszontagságos történetének mégis sok szomorú lapja van. Sarczolták, kirabolták a hatalmaskodó fűurak; majd a török 1544-ben éjnek idején fölgyújtotta s lakói egy részét rabszíjra fűzte. Gyáripara a Thökölyek és Rákócziak korában virágzott legjobban, a mikor itt fegyvergyár is volt. Nagy tűzvész pusztította 1855-ben. Ötödfélezer lakosának több mint a fele német. Szójárásuk a szepesi németekétől nem sokban különbözik. Bányászata e század elején indúlt nagyobb virágzásnak, mikor kobalt- és nikel-bányászata oly nagy volt, hogy a világ minden e nemű bányavállalatát felűlmúlta; ma azonban az ércz megfogyása következtében mind inkább hanyatlik. Innen van az, hogy lakosai közűl sokan kivándorolnak. A város főterén van a díszes városháza, mely Dobsina fő büszkesége; ugyanitt van az evangelikus temploma és a népiskola. Van takarékpénztára, több társas egyesűlete, alsófokú kereskedelmi, polgári, iparostanúló- és bányásziskolája. Gabonapiacza, de kivált fakereskedése igen élénk. A város maga igen gazdag, van számos bányája, gyára, nagy kiterjedésű erdősége, de a lakosok folyton szegényednek. Van itt vasérczbányája a magyar államnak, Koburg herczegnek, a „Concordia” bányatársúlatnak. Az összes vaspát- és vasérczbányák évi termelése kerek számban 2.130 métermázsa. Van ezenkivűl réz- és ezüstérczbányája, vannak gőzfürészei, több kohója, mint az Andrássy és Sárkány-féle kohók. De mindezek nevezetességét messze túlhaladja világhírű természeti ritkasága, a jégbarlang.

Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai 1896-1914

Dobsina rendezett tanácsú város Gömör vármegyének északkeleti részén, a Dobsch patak regényes völgyében, nyugatról keletre terjed. Észak felől a Fekete-hegység és Hosszúhegy, kelet felé a Golyó-felsőhegy, Spitz és Száraztető, dél felé a Kőzúgó, Hegyesdomb és a Csendes erdő, nyugat felé a Bükkös és Tárcsa által körülvett, teljesen védett völgykatlanban, 468 méternyi tengerszín fölötti magasságban fekszik és a bánréve-dobsinai vasútvonal végállomása. A város határában a legmagasabb hegy a Tresznyik (1398 m.) a Felsőbükkös (1294 m.), Andreiszkó (1271 m.), Feketehegy (1149 m.), Golyóhegy (999 m.), Száraztető (1044 m.) stb. [...] Dobsinának mérsékelt és egészséges éghajlata van. A tél ugyan hosszú és kemény, de a magas hegyek a szelek és viharok erejét megtörik. A hegyes és köves talaj többnyire mészkőből, pala- és agyagrétegekből áll és csak a legnagyobb szorgalom és megmunkálás után termi meg a gazdának a legszükségesebbet. A földmívelés Dobsinán alacsony fokon áll és azzal a lakosság igen csekély része foglalkozik, ellenben a marhatenyésztés és a méhészet, mint hasznothajtó foglalkozás, emelkedőben van. A míg a bánya- és kohóipar Dobsinán virágzott, addig a lakosság legnagyobbrésze ezzel az iparággal foglalkozott; most azonban, midőn a vasipar pangása következtében a város két kohója beszüntette az üzemet és a munkások nagyrészét elbocsátották, a bányamunkások száma is nagyon megapadt és ma már kevesen foglalkoznak ez iparággal. A lakosság kis töredéke földmíveléssel, marhatenyésztéssel, fafuvarozással, favágással foglalkozik, elenyésző csekély része pedig az itteni két fűrészgyárban, lakatos- és asztalos-műhelyben és reszelő-vágógyárban nyer alkalmazást. A bánya- és kohó-ipar és főképen a vasipar pangása és hanyatlása következtében Dobsina város munkásosztálya tömegesen kénytelen itt hagyni ősi hazáját és távol, leginkább Amerikában keresni meg a maga és családja számára a mindennapi kenyeret; a város jóléte és vagyonosodása pedig lassanként hanyatlásnak indul.

Magyar Katolikus Lexikon

Dobsina, v. Gömör-Kishont vm. (Dobšiná, Szl.): plébánia a v. esztergomi, majd rozsnyói egyhm. rozsnyói esp. ker-ében. - 1330: Dobsina. Tp-át 1326 e. ismeretlen tit. sztelték. Lakói 1550 u. ev-ok lettek. 1746: alapították újra. Mai Xavéri Szt Ferenc tp-át 1791: építették. Kegyura 1880: a Vallásalap. Anyanyelve 1880: szl., ném. - Filiái 1917: Berdárka, Felsősajó, Gócs, Oláhpatak, Sajóréde. ** Némethy 1894:342. - Gerecze II:321. - Schem. Ros. 1913:22.

Helységnévtár

Dobsina (Dopschina, Dobscha, Dobschau, Dopschau), [Gölnitz, Hammer vasgyárral, Jerohuta, Longiona, Hutazeit], RK. 1655 Rozsnyó, gk. 13 Telgárt, kg. 6 - , ÁG. 3856 Tiszáninnen, ref. 17 - , izr. 45 Rozsnyó.