Bazin

A lutheránus  cseh takács, Adam Kupeczky feleségével, Borbála asszonnyal a  harmincéves háború után, valószínűleg 1666 táján a  csehországi Jungbunzlauból (Mladá Boleslav) menekültek el és a Pozsony vármegyei  Bazinn telepedtek le, ahol Kupeczky János apja polgárjogot szerzett és folytatta a takácsmesterségét.

Itt született János fiuk, akit apja takácsnak akart nevelni, ő azonban a festőművészet iránt érzett tehetséget és 15 éves korában, 1682-ben megszökött a szövőszék mellől. Kóborlásai közben került a  Nyitra vármegyei Holics várába, amelynek ura, Czobor gróf kedvelte a művészeteket és akkoriban a luzerni Benedikt Klaus festőt foglalkoztatta kastélyában. A műbarát grófnak a fiatal festőlegény megtetszett, magánál tartotta, és amikor Klaus 1684-ben elhagyta a kastélyt és Bécsbe költözött, a gróf megbízásából és anyagi támogatásával Kupeczkyt magával vitte Bécsbe, ahol előkészítette a festőművészi pályára.

Három évig tanult Klaus mesternél Bécsben, azután 1687-ben Olaszországba vándorolt.

Olaszországból 22 évi tartózkodás után Liechtenstein Ádám herceg meghívására, végleges tartózkodásra Bécsbe utazott, ahol elnyerte a császár kegyét, aki Kupeczkyt udvari festőjévé nevezte ki.

1723-ban  Nürnbergben telepedett le, és az ottani jómódú polgárság sokat foglalkoztatott portréfestője lett. Műveit a legismertebb európai múzeumok őrzik. A Szépművészeti Múzeumban látható Kupeczky János híres festménye, melyen egy kuruc dalt fújó tárogatóst örökített meg, valamint az 1720 körül festett Nő viola da gambával című festménye is.

Nürnberbegben hunyt el 1740. július 16-án.

A pozsonyi evangélikus líceumban végezte középiskolai tanulmányait. Lumnitzer István pozsonyi orvos a diákok számára botanikai kirándulásokat szervezett és ezeken az ifjú Lübeck is örömmel részt vett, hiszen gyógyszerész édesapja még Bazinban belé nevelte a növények szeretetét.
Lumnitzer buzdítására végül nem a gyógyszerészi pályát választotta, hanem előbb Jénában, majd Bécsben orvosi tanulmányokat folytatott. Az oklevél megszerzését követően rövid ideig Pozsonyban próbálkozott az orvosi praxissal, aztán a Győr megyei Sövényházán, majd pedig az erdélyi Nagyszentmiklóson volt háziorvos. Mindkét helyen a gazdálkodással is foglalkozott, ennek köszönhetően a mezőgazdasággal is szorosabb kapcsolatba került.
1804-ben egy agrártémájú német nyelvű hetilapot indított Patriotisches Wochenblatt für Ungern címmel. Ebben a saját cikkei mellett a kor legképzettebb szakemberei írtak igen sokféle témáról. Sajnos a lap csak egy esztendőt élt meg, nyilván az anyagi gondok késztették a szerkesztőt a megszüntetésére, és ugyanilyen okból vállalta el 1805-ben, hogy Ipolyságon Hont vármegye „fizikusa” – főorvosa – legyen. Ezt a tisztséget korai haláláig betöltötte.
Ipolyságon egy újabb lapalapítással is megpróbálkozott, de az Ungarische Miscellen zur Beförderung der Industrie und Kultur című folyóirat csupán 5 számot élt meg. Életében még két könyve jelent meg: Allgemeine ökonomische Lexikon (két kötet, 1812) és a Der allgemeine ökonomische Sammler (két kötet, 1812-1813), ezek afféle ismeretterjesztő munkák gyakorló gazdák, földbirtokosok számára. Kéziratban maradt egy további műve, amelyet már csak halála után, 1815-ben adtak ki. Ez rövid idő alatt 5 kiadást ért meg és 1830-ban magyar nyelven is megjelent Hellenthal K. segítő könyve a borosgazdák és borkereskedők számára vagy a tökélletesített Pintze-mester címmel (Hellenthal Lübeck álneve volt).

Evangélikus lelkész, az 1848/49-es pozsonyi vértanúk egyike.

Gimnáziumba Modorban járt, majd Pozsonyban folytatta tanulmányait és Bécsben végezte a teológiát. Idehaza nem kapott alkalmazást, ezért az osztrák Plankenburgba ment tanítónak, majd ismét Bécsben hallgatott teológiát és végül 1823-ban pappá szentelték. A karintiai  Trebesingben négy évet töltött mint rendes lelkész. 1827-től nyolc évet Zlánban szolgált. Ekkor hazahívták és Modor városa megválasztotta papjává.
1835-ben megalapította a Pozsony megyei esperességi özvegy- és árvanyugdíjintézetet. A sors azonban ismét idegenbe vetette és 1839-ben  Prágába költözött, ahol a protestáns iskola ügyét rendezte. 1840 novemberében felhívást bocsátott ki híveihez, amely nyomtatásban is megjelent. Végül 1846-ban  Pozsony evangélikus német egyháza hívta meg lelkipásztorának. Jellemző, hogy mindjárt első prédikációjában szenvedélyes hazafiságát hangoztatta.
1848-ban  Kossuth Lajos Pozsonyban az országgyűlésen fölrázta a kedélyeket. Rázga, a lánglelkű hazafi, a megváltás napjaként üdvözölte a hirtelen beállt fordulatot. Csakhamar megalakította a pozsonyi nemzeti egyesületet, amely céljául tűzte ki, hogy a magyar kormány törvényes intézkedéseinek minden lehetséges eszközzel érvényt szerezzen. Megszervezte a  nemzetőrséget is. Őket küldte a  Hurban, Štúr és Hodža irányította szlovák felkelők ellen  Szenic tájára.
Amikor Kossuth a zöldfa-fogadó erkélyéről szónoklatot intézett az összegyűlt pozsonyi tömeghez, Rázga tolmácsolta a beszédet németül. E beszéd hatására sok önkéntes honvéd jelentkezett, így komoly erőt képviselő magyar sereg indulhatott  Schwechat elé, ahol az osztrákok tábort ütöttek. Rázga Köpcsénybe sietett, hogy jelen legyen az indulásnál. Felállt egy ágyúra és beszédet intézett a honvédekhez, majd megáldotta a fegyvereket.
A császáriak 1848 decemberében átlépték a magyar határt. A Pozsony felé közeledő osztrák hadsereg elől sokan elmenekültek. Rázga elhatározta, hogy maradni fog, bár Komárom felé elmenekülhetett volna; barátai figyelmeztették erre, de ő hallani sem akart a menekülésről.  Ludwig von Welden gróf bevonult Pozsonyba 40 000 katonájával. A város kapitánya akkor Vecsera volt (a meyerlingi tragédia hősnőjének, Vecsera Mária bárónőnek a nagyapja); ez nagy buzgón rendelkezésére állt Welden grófnak és még este gondoskodott, hogy Rázga börtönbe kerüljön. Ferenczy városi tanácsos egész csapat katona élén berontott az Apáca-pálya 24. sz. alatti lelkészlakba. Csak annyi időt engedett a papnak, hogy nejétől és öt gyermekétől elbúcsúzzon. A városházára vitték és azonnal vallatás alá fogták, de csakhamar a vízi kaszárnyába kísérték át, ahol néhány hónapig sínylődött nyirkos börtönében. Az emberséges Welden grófot a magyargyűlölő  Haynau báró váltotta fel és még aznap felállt a haditörvényszék. A testület elnöke, Windischgrätz tábornok, megsajnálta a szerencsétlen lelkészt és alkalmat akart neki adni, hogy tisztázza magát. De Rázga nem akarta elismerni, hogy bűnt követett el. Végül Haynau elé került a per. Új terhelő tanúk léptek föl a fogoly lelkész ellen, Megerle a német színház igazgatója és Beumann komikus, akik azzal álltak elő, hogy Rázga az uralkodó családról több ízben sértőn nyilatkozott. Az ítélet kötél általi halálra szólt. Az evangélikus egyház notabilitásai, majd a nők seregesen keresték föl Haynaut kegyelemért, de mindez hasztalan volt. Rázga nyugodtan fogadta az ítéletet.
1849. június 17-én éjszaka fölvitték őt a vár börtönébe, ahol utolsó óráit töltötte. A parancsnok Simkó Vilmos evangélikus lelkészt rendelte melléje, aki följegyezte, amit a végzetes éjszakán együtt beszéltek. Másnap, június 18-án a vár mögötti Szamárhegyen kivégezték. A pozsonyi magyarok október 6-án rendszeresen elzarándokolnak Rázga Pál sírjához a Kecske kapui evangélikus temetőbe, hogy elhelyezzék a megemlékezés virágait.

Piarista hittudós, nagyprépost.

A gimnáziumot Szentgyörgyön, Komáromban és Nagyszombatban végezte.
1829-ben belépett a kegyesrendbe és Vácott bölcseleti, Pesten teológiai tanulmányokat folytatott.
1835-től két évig Podolinban, majd tíz évig Pesten tanított a gimnáziumban.
1847–1851 között Szentgyörgyön teológiát oktatott.
1852-ben kilépett a rendből és a gyulafehérvári latin szertartású káptalan nagyprépostja lett. Matematikai tankönyveket írt.

1890 után hunyt el.

Tanulmányait szülővárosában kezdte. A bécsi egyetemen fizikát és csillagászatot hallgatott. Itt indult tudományos pályája is: elsősorban az üstökösök és a bolygók pályájának kiszámításával hívta fel magára figyelmet.
1860-ban Urbain Jean Joseph Le Verrier (1811–1877) francia csillagász meghívására Párizsba ment, ahol a Hosszúságmérési Hivatal munkatársa lett.
1878-ban a francia Nemzeti Obszervatórium helyettes igazgatója, 1896-ban igazgatója lett.
Elsősorban az égbolt fényképezésével foglalkozott, emellett tökéletesítette a csillagászati műszereket és észlelő berendezéseket. Ő alkotta meg az ún. „könyöktávcsövet” (coude-refraktort). Emellett foglalkozott refrakcióval, az aberráció-állandó meghatározásával, az európai nagyvárosok (Bécs, Berlin, Marseille, Algír stb.) telografikus hosszkülönbségének meghatározásával.
Munkatársával, Pierre Henri Puiseux-vel (1855–1928) mintegy 6000 Hold-fénykép alapján elkészítette a Hold nagyméretű térképét. A 12 897. számú kisbolygó és egy Hold-kráter viseli a nevét.
A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy születési helyével kapcsolatosan három helység is szerepel a forrásokban. Az angol és a német Wikipedia-cikk Bécset, az olasz, a szlovén, az orosz Marienbadot (Marianské Lázně), míg az eszperantó nyelvű Bazint tünteti fel.
Párizsban hunyt el 1907. október 15-én

Író, tanár.

Családi neve Wolfshörndl volt.
Modorban végezte az algimnáziumot és a tanítóképzőt. 1870-ben a somorjai felső leányiskola tanítója lett. 1874-ben Budapesten polgári iskolai tanítói oklevelet szerzett, ekkor a somorjai polgári fiúiskola tanítójává nevezték ki. 1879-ben a pápai polgári leányiskola igazgatója lett. 1882-ben az oravicai polgári iskolába, 1885-ben a karánsebesi polgári iskolába helyezték át és megbízták több, általa szervezett ipari és kereskedelmi iskola irányításával is.
Anyanyelve a német volt, magyarul ifjú korában tanult meg, emellett elsajátította a szlovák, a szerb és a svéd nyelvet, ezekből fordított is.
Tanügyi, társadalmi, neveléstudományi cikkeit a korabeli német és magyar lapokban jelentette meg. Verseket, elbeszéléseket, ifjúsági regényeket és irodalmi tanulmányokat is írt. 1880-ban szerkesztette a Pápán megjelenő Magyar Vidék c. társadalmi és szépirodalmi lapot, emellett azoknak a tanintézmények az értesítőit, ahol oktatott.
Főbb művei: A Szántó család története, 1879; Magyar László utazásai és kalandjai, 1892; Kalászok, 1894.

Halálának időpontja és helye nem ismert.

Eredetileg Zsabokrszky volt a vezetékneve, de testvéreivel közösen később a Zámor nevet választották. Iskolai tanulmányait Pozsonyban kezdte, de a család 1889-ben Budapestre költözött és Zámor ott tanult tovább.
Törvényszéki bíró édesapját 1891-ben Pécsre helyezték, így Zámor ott érettségizett.
1896-ban beiratkozott a budapesti Műszaki Egyetemre, ahol 1901-ben szerzett gépészmérnöki oklevelet, közben munkát vállalt a Ganz Vagon- és Gépgyárban és ott dolgozott nyugdíjazásáig.
Az I. világháborúban orosz fogságba esett, ahonnan csak 1921-ben tért haza.
1928–1945 között a Ganz-gyár igazgatója volt. A vasúti személyforgalom motorizálásának egyik úttörője volt. Irányításával fejlesztették ki a Ganz művekben a teljesen acélvázas vasúti személykocsikat. Az 1930-as években az ő tervei nyomán építették meg a Jendrassik-féle motorral működő Ganz motorvonatokat. Nemzetközi hírű lett az Árpád-sínautóbusza, amelynek sikere nyomán a Ganz-gyár a világ számos országába (Egyiptom, Argentína stb.) exportált motorvonatokat. 1945 után a Ganz gyár tanácsadója volt, majd 1950–1954-ben a budapesti Földalatti gyorsvasút műszaki fejlesztésében közreműködött, 1954–1957-ben a MÁV Tervező Iroda munkatársa volt.
Számos szabadalma, újítása volt, gyakran publikált cikkeket, cikksorozatokat, ezek közül A Ganz-gyár motorkocsi gyártmányai c., szinte könyvnyi terjedelmű, a Járművek és Mezőgazdasági Gépek szaklapban négy folytatásban (1955/10, 11, 12, 1956/1) megjelent tanulmányát kell külön is kiemelni.

Budapesten hunyt el 1960. június 11-én.

A pozsonyi középiskola elvégzése után saját elhatározásából a keszthelyi  Georgikonban tanult lótenyésztést. Tanulmányai elvégzése után több ménesnél, majd 1920 és 1927 között  Bábolnán is szolgált, ekkor még csak beosztottként,  Hajnyi Arthur parancsnoksága alatt. Ebben az időben kezdett el szakfolyóiratok számára cikkeket írni a fogathajtás helyes technikájáról. 1928-as  Kiskunlacházára történt áthelyezése után megírta legjelentősebb művét,  A magyar kocsizás címmel (1931), mely a magyar lótenyésztés egyik legjelentősebb könyve.
A kiskunlacházi kitérő után 1932-ben ezredesi rendfokozatba lépett és átvette az első világégés nyomait még erősen magán viselő bábolnai ménes parancsnoki tisztét. Ettől kezdve minden erejével a ménes megújításán, és a rossz állapotú épületek felújításán fáradozott. Építő munkájának köszönheti még Bábolna városa a református templomot, melynek oldalán márványtáblát avattak emlékére. A ménes értékét  Kohailan Zaid, az egyik utolsó, még  nomád tenyésztőknél született csikó megvásárlásával is növelte. Az  arab telivér és a  Shagya-arab fajták eredményeit is folyamatosan javította. Egy évvel később Bábolna már a legnagyobb európai arab-ménesek sorába tartozott.
1943-ban tábornokká léptették elő és ekkor már a Földművelésügyi Minisztériumban az egész ország lótenyésztéséért volt felelős. 1944-ben a front és a szovjet tankok közeledtével Pettkó-Szandtner Tibor kapcsolatait kihasználva a tenyészállomány válogatott egyedeit (körülbelül: 400 példányt)  Bergstettenbe menekítette, abban a hitben, hogy így megmentheti a ménes értékes génállományát. Sajnálatos módon azonban a Bergstettent megszálló  amerikai katonák áron alul eladták a lovakat, sokuk a Behring Műveknél végezte, ahol szérumtermelésre használták őket. Később csere útján több közülük mégis visszatérhetett Bábolnára. Az első lovak 1947-ben indulhattak hazafelé.
Az amerikaiak megbízhatatlannak minősítették Pettkó-Szandtner Tibort, így nem kapott munkát. Haza pedig nem térhetett, mert hazaárulás (a lovak külföldre „szöktetése”) miatt minden bizonnyal hadbíróság elé került volna. Ebből a szorult helyzetből Mohamed Taher pasa, az egyiptomi Királyi Földművelésügyi Társaság elnökének meghívása rántotta ki: felkérték az egyiptomi Kafr-Fárúk királyi ménes vezetőjének. A pasa már egy korábbi bábolnai látogatásán megismerkedett Pettkó-Szandtner Tiborral, így látta elhivatottságát, és szenvedélyét a lovak iránt.  Egyiptomban azonban ez idő tájt az európaiakat nem látták szívesen, ezért Fárúk egyiptomi király személyes vendégeként maradhatott az országban. Az egyiptomiak azt követően is engedélyezték az ott tartózkodását, hogy megdöntötték a királyságot. Egyiptomban 1949 után új tenyésztési módot vezetett be, amely mind a ménest, mind magát Pettkó-Szandtnert világhírűvé tette. Tíz évig állt a ménes élén, és az állományt olyan szintre hozta, hogy komoly európai kereslet alakult ki az egyiptomi lovak iránt.
Élete alkonyán visszatért Európába régi barátja, Lajos bajor királyi herceg fogadta be. Utolsó éveit nála töltötte, a sárvári ménes lovai között, amelyek a herceg tulajdonát képezték.
Fő műve: A magyar kocsizás, 1931.
Leustettenben hunyt el 1961. január 6-án.

Apja zsidó orvos volt, egy francia nevelőnő foglalkozott vele.

Iskolásként  1904-ben Bécsbe költözött az anyjával, ahol elvégezte a gimnáziumot és  matematikát hallgatott az egyetemen, de hamarosan a  sakkbűvölte el. Elvesztette a bécsi  Café Centralban a szemináriumi dolgozatát, és mert nem találta, hátat fordított az egyetemnek, és hivatásos sakkozó lett.  Tartakover, a híres német sakkozó mesélte később:

Réti matematikát hallgatott, de nem volt száraz matematikus, Bécs színeiben játszott, de nem volt bécsi, a régi Magyarországon született, de nem tudott magyarul, nagyon gyorsan beszélt, de megfontolva cselekedett, és a legjobb sakkozó lett, de nem harcolta ki a sakk-koronát. Ő, igenis egy kutató művész, aki inkább a dolgok „miértjével”, mint a dolgok lényegével foglalkozik…

Az első világháború végén Prágába költözött.

 1918 és  1924 között voltak a legnagyobb sikerei, ekkor a világ legjobbjai között volt (5. a ranglistán). Ekkoriban 2710 Élő pontja lett volna a mai értékelés alapján. Az  1924-es évben tíz év után ő volt az első, aki megverte a nagy Raoul  Capablancát egy tornán.

Réti egyike volt a  sakkmegnyitás radikális megújítóinak,  Nimzowitsch-csal, és  Breyer Gyulával együtt a „Hypermodern Sakkiskola” nevezetes vezéregyéniségeként. A nevét viselő  Réti-megnyitás (1.Hf3 d5 2.c4) azoknak az időknek egyik jellegzetes vívmánya. Réti  1925-ben világrekordot állított fel  vakszimultánban: 29 táblán, 21 partit nyert, hatot remizett, és kettőt vesztett.

A sakk-irodalomban is maradandó mesterműveket írt, könyvei: Die neuen Ideen im Schachspiel  1922, és a Die Meister des Schachbretts  1930 a sakkirodalom klasszikus alkotásai.

Negyvenévesen a skarlát áldozata lett. Prágában hunyt el 1929. június 6-án.

1919–1925 között a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult, mestere  Helbing Ferencés  Haranghy Jenővolt. Viszonylag fiatalon került a  Pénzjegynyomda tervezőosztályára, ahol akkoriban sok osztrák szakember dolgozott, és magas színvonalú művészeti munka folyt, de hiányzott egy karakteres magyar művész. A pénzjegynyomdában 30 éven át dolgozott, hosszú ideig ő volt a művészeti vezető.
A  réz- és acélmetszés területén volt kiemelkedő. Tervezett bankjegyeket,  postabélyegeket (a metszet-mélynyomtatásos bélyegkészítés magyarországi meghonosítója),  plakátokat és  ex libriseket. Az ex librisek készítésének fortélyait az osztrák Alfred Cossmann (1870-1951) mellett leste el.
Bankjegytervezői munkássága a legkiemelkedőbb: a klasszikus stílus és a népi motívumok ötvözése stílusteremtő volt. Bankjegyein előszeretettel ábrázolt  palóc modelleket. 1950 és 1953 között több postabélyeg készült az ő tervei alapján. Az életét és munkásságát bemutató kiállítás a  balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár Helytörténeti Gyűjteményében tekinthető meg. 
Budapesten hunyt el 1954. október 13-án.

Zeneszerző, karmester, a Szlovák Filharmónia alapítója.

Id. Rajter Lajos fia.
1924-ben a pozsonyi evangélikus líceumban érettségizett. Zenetanára édesapja, majd a pozsonyi Városi Zeneiskolán Albrecht Sándor, a pozsonyi Zenei és drámaművészeti akadémián Frico Kafenda (elmélet, zongora) és Rudolf Rupník (gordonka) volt. 1924–1929 között zeneszerzést és vezénylést a bécsi Akademie für Musik Und darstellende Kunst-on tanult a pozsonyi születésű Franz Schmidtnél és Joseph Marxnál (zeneszerzés), illetve Clemens Krausnál és Alexander Wunderernél (dirigálás). Ezt követően a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Mesteriskoláján a szintén pozsonyi születésű  Dohnányi Ernő tanítványa volt. 1929–1933 között a salzburgi karmesteri mestertanfolyamon Clemens Kraus tanársegédje volt.
1934-től a Magyar Rádió karnagya, majd első karnagya (1935–1945), ugyanakkor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára és a Budai Zeneakadémia zenei igazgatója. A II. világháború utolsó hónapjaiban kénytelen volt a hatalomra került nyilas vezetők előtt dirigálni, amit többen kollaborálásnak minősítettek, ezért 1945-ban visszatért Csehszlovákiába. 1945–1949 között a pozsonyi Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karnagya volt. Később, 1968–1977-ben ismét betöltötte ezt a tisztséget.
1949-ben életre hívta a Szlovák Filharmóniát, amelynek 1976-ig az első karnagya volt. Ugyanebben az időszakban a pozsonyi Zene- és Drámaművészeti Főiskola karvezető tanszakának az oktatója volt. 1976-ban nyugdíjazták, de karmesteri és zeneszerzési tevékenységét intenzíven tovább folytatta. Együttműködött az összes szlovák, valamint több kiemelkedő cseh és európai zenekarral. A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar örökös tiszteletbeli vezető karnagya volt.
1991-ben a rehabilitációs folyamatban kapta tanári kinevezését. Gazdag, a barokktól a kortárs zenéig terjedő repertoárjából kiemelkedett a bécsi klasszicizmus és a romantika zenéjének kiváló tolmácsolása, Franz Schmidt és a szlovák zeneszerzők népszerűsítése, amit nagyszámú rádió- és lemezfelvétele dokumentál.
Számos kitüntetést kapott Csehszlovákiában és külföldön. Nemzeti művész – 1989; Ľudovít Štúr Rend I. osztálya; Bartók–Pásztory-díj – 1994; a Magyar Művészeti Akadémia tagja – 2000.
Főbb szerzeményei: Allegro sinfonico; Sinfonietta; Impressioni rapsodiche (zenekari művek); Pozsonyi majális (balett). Ezenkívül kamaraműveket – vonósnégyeseket, fúvósötösöket, kórusműveket és dalokat is komponált.
Pozsonyban hunyt el 2000. július 6-án.