Stósz

Stósz a Felső Bódva-völgyben, a Bódva bal oldali mellékágának, a Stószi-pataknak (Štósky potok) a partján, 445 méteres (határa 370-1045 méteres) tengerszint feletti magasságban fekszik, a Drieňovec-hegy (Tinekelbaum, 672 m) déli lábánál, Szepsitől 24 km-re nyugatra, Jászótól 15 km-re, Kassától 45 km-re nyugatra, Szomolnoktól pedig 13 km-re délkeletre. A község központjától 4 km-re északra, 620 méteres magasságban található Stószfürdő (Štós-kúpele) településrész. Stósztól északra a Kassai-hegység (Kassa-Szomolnoki hegycsoport) legnyugatibb része húzódik, melyen a Bódva- és a Szomolnok-völgy között a 798 m magas Stószi-hágó (Štóske sedlo) nyújt átjárási lehetőséget. Kiemelkedő pontjai (Stószi-hegy 865 m, Fecskehegy 1061 m) már Szomolnokhuta határába esnek. A község határának nagyobb részét a Stósztól délre elterülő, a Rozsnyói-hegység északkeleti részét alkotó hegyvidék foglalja el, itt találjuk legmagasabb pontját, a Stumpenberget (Tupý vrch, 1045 m). Délen és délkeleten határa a Bódva-patak völgyéig terjed (Čierna Moldava), délnyugaton pedig a Csükerész-hegy (Osadník, 1187 m) északi lejtőiig nyúlik, itt találjuk a Bódva forrását is. A községközpont a Stószi-patak völgyében kialakult útifalu, melynek 1,6 km hosszan elnyúló városias főutcája 431-485 méteres magasságban húzódik keletről északnyugari irányba, középpontjában a középkori (egykor orsós szerkezetű) településmaggal, melyet a 14. századi eredetű katolikus templom jelöl. Legújabb részét a falu keleti bejáratánál, a késgyár mellett, valamint északnyugati végénél (a régi késgyár mellett) a 20. század második felében felépült emeletes tömbházak képezik. 2010-ben határának 87,7 %-át (2750 ha) erdő (bükkösök és erdeifenyvesek), 8,4 %-át (264 ha) pedig rét és legelő foglalta el, szántóföldje nem volt. Erdeiben (elsősorban 2010 után) súlyos károkat okoztak az ismétlődő szélviharok pusztításai. A községet az 548-as út köti össze Mecenzéfen (8,5 km) keresztül Jászóval, illetve a Stószi-hágón (7,5 km) keresztül Stószfürdő érintésével Szomolnokkal. Nyugatról Szomolnok, északról Szomolnokhuta, keletről Mecenzéf, délről és délkeletről pedig Ájfalucska katasztere határolja. Déli és délkeleti határát a Bódva-patak (Bodva) alkotja. Nyugati és északi határa 1881-től, keleti és déli határa viszont 1881 előtt alkotott megyehatárt Abaúj és Szepes vármegyék között.

Közigazgatás

A Kassai kerülethez és a Kassa-környéki járáshoz tartozó község. 1871-ben városi címét (melyet 1696-ban szerzett) elveszítve nagyközséggé vált. 1881-ig Szepes vármegye Gölnicbányai járásához tartozott, majd 1881-1920 között Abaúj-Torna vármegye Szepsi székhelyű Csereháti járásához. A csehszlovák közigazgatásban 1960-ig, a járás megszüntetéséig a Szepsi járáshoz tartozott, majd a Kassa-vidéki járáshoz csatolták. 1939-1945 között a Szlovák Állam része volt (Tátra megye, Gölnicbányai járás). Területe (1910-ben 31,60 km², 1921-ben és 2011-ben egyaránt 31,36 km²) az elmúlt évszázadban csak kis mértékben változott.

Népesség

A községnek 2011-ben 739 lakosa volt, melynek 84,3 %-a volt szlovák, 4,1 %-a (30 fő) német és 0,7 %-a (5 fő) magyar nemzetiségű (2,3 %-a – 17 fő – magyar anyanyelvű). A német anyanyelvűek száma (59 fő – 8,0 %) csaknem kétszerese volt a magukat német nemzetiségűnek vallókénak. 2013-ban a lakosság 22 %-a a roma etnikumhoz tartozott. Az alapításától kezdve német (mánta) lakosságú község lakóinak többsége a második világháború utáni kitelepítésekig német nemzetiségű volt (1880-ban 91,8 %, 1930-ban 60,2 %). A 20. század elején a hungarus-tudat megerősödésével egyre többen vallották magukat magyar anyanyelvűnek: míg 1880-ban a lakosság 4,8 %-a, 1900-ban 12,4 %-a, 1910-ben már az abszolút többség (82,4 %). A magyarul tudók aránya az 1900-as 68,5 %-ról 1910-re 85,9 %-ra nőtt. Ezt a folyamatot erősítette a stószi fürdőbe érkező fürdővendégek magas száma és a helyi elit lojalitása is. A csehszlovák uralom alatt a magukat magyarnak vallók aránya 1921-re 35,8 %-ra, 1930-ra pedig 9,1 %-ra esett vissza. A szlovákok aránya még 1921-ben is csak a lakosság 2,3 %-a volt, 1930-ra azonban már csaknem a lakosság egynegyede (23,4 %) csehszlováknak vallotta magát. A döntő változást a német lakosság 1944-ben kezdődő nyugatra menekülése, illetve a helyben maradottak zömének 1945 utáni kitelepítése hozta. Helyükre kárpátaljai szlovákokat telepítettek, ezzel alapvetően megváltoztatva a község etnikai arculatát. Stószon ugyanakkor megmaradt egy (szlovákiai viszonylatban számottevő) német kisebbség is, de számuk és arányuk is rohamosan csökken, az 1991-es 9,2 %-ról (67 fő) 2001-re 8,8 %-ra (66 fő), 2011-re pedig 4,1 %-ra (30 fő) esett vissza. A stószi szórványmagyarság aránya ugyanebben a két évtizedben 1,9 %-ról (14 fő) 0,7 %-ra (5 fő) csökkent. Stósz népessége 1880-1941 között stabilan alakult (1022-1182 fő között), az 1940-es években a népességcsere eredményeként 13,4 %-kal nőtt a lakosság száma, elérve 1950-ben az elmúlt másfél évszázad maximumát (1235 fő). 1950-1991 között a község folyamatos csökkenéssel népességének 40,9 %-át elveszítette (1970-re 916 főre, 1991-re 730 főre csökkent), 1991 óta viszont ismét stabilizálódott a lakosság száma (2001-ben 753 fő, 2011-ben 739 fő, 2017-ben 746 fő). A lakosság többsége (1921-ben 74,1 %, 2011-ben 67,1 %) római katolikus vallású, az evangélikusok aránya az 1880-as 28,3 %-ról 1921-re 23,5 %-ra, 2011-re pedig 6,1 %-ra csökkent. 2011-ben a lakosság 8,3 %-a volt felekezeten kívüli, 12,9 %-a pedig nem nyilatkozott felekezeti hovatartozásáról. Ugyenekkor Stósz népsűrűsége 23,7 fő/km², a járási átlag mintegy egyharmada volt. 2011-ben a lakosság 7,7 %-a (57 fő) élt Stószfürdő településrészen.

Történelem

Stósz a 13. század közepén jött létre, német hospesek (favágók, bányászok és szénégetők) településeként. Első telepesei Elzászból és Stájerországból érkeztek, más források szerint Szászországból. Bár néprajzilag a Bódva-völgyi mánta települések egyike, a helyi nyelvjárás közelebb áll a Gölnic-völgyi „gründler” német nyelvjáráshoz. A település kezdetben a jászói premontrei prépostsághoz tartozott, 1331-től a szepesi Szomolnok bányavároshoz került és egészen 1881-ig Szepes vármegyéhez tartozott. 1341-ben már templomos hely volt. 1347-ben „Hegalya” (Hegyalja), 1407-ben „Sthoch” alakban említik az írásos források. Neve a német Stoss (halmaz, rakás) szóból vagy a Stossen (tolni) igéből ered, egyes források a bányák meddőhányóiból származtatják, más elképzelés szerint onnan ered, hogy az eredetileg a domboldalban álló házak később fokozatosan a patak felé tolódtak, azaz „stószosodtak”, kialakítva a község középkori magját. 1696-ben bányavárosi kiváltságokat kapott I. Lipót császártól. Első pecsétje 1697-ből ismert. Határában évszázadokon át ezüstöt, rezet és vasércet bányásztak, itt működött az ország egyetlen rézbányászcéhe. A 18. század második felében volt a stószi bányászat fénykora, mely azonban a 19. század elejére lehanyatlott. Ekkortól vált Stósz ipari községgé, az ekkor már nagy hagyományokra visszatekintő késkészítés (a késes céh 1723-ban, a késkészítő manufaktúra 1803-ban alakult) szervezett iparrá fejlesztésével. 1827-ben a lengyel származású Wlaszkovits József alapította meg első késgyárát. 1828-ban 1496 lakosa volt. 1850-ben 1467 lakosának még kétötöde evangélikus vallású volt, de arányuk 1880-ra 28,3 %-ra, 1921-re 23,5 %-ra esett vissza. A 19. század közepén még évi ötezer mázsa nyersvasat előállító vashámor is működött itt. 1850-1880 között a gazdasági válság és az amerikai kivándorlás révén több mint egynegyedével csökkent Stósz lakossága (1467 főről 1076 főre). 1871-ben városi jogait is elvesztette, 1881-ben pedig Szepestől Abaúj-Torna vármegyéhez csatolták át. A stószi tűzoltóegylet 1876-ban alakult meg. A 19. század végén három késgyára (a Wlaszkovits-féle gyár mellett 1862-től működött Komporday Róbert, 1882-től pedig Schreiber és fiai gyára) évi 300 ezer kést állított elő, melyeket külföldre is exportáltak. Az 1890-ben 1061 lakosú nagyközségben posta-, távíróhivatal és postatakarékpénztár is működött. Az 1883-ban megnyitott stószi hidegvízgyógyintézet 7 üdülőből (110 szobával) és több magánvillából állt. A legkevésbé drága magyarországi üdülőhelyek közé tartozott, sokan látogatták Budapestről, Kassáról és a Bácskából. Népszerűségét növelte, hogy itt dolgozott a kor híres fürdőorvosa, Czirfusz Dezső, de praktizált itt 1911-ben Csáth Géza is. A fürdő hatására fejlődött ki a térségben egyedülálló, a hegyvidéki nyaralóépítészetet imitáló stószi villaépítészet is. 1910-ben 1033 lakosának csaknem kilenctizede már magyarnak vallotta magát. 1920-ban a községet Csehszlovákiához csatolták. Az első köztársaság idején a cseh ipar konkurrenciája miatt a stószi késgyártás súlyos válságba került, magas volt a munkanélküliség. 1921-ben Stósznak 1022, 1930-ban 1182 lakosa volt. A községet az egész két háború közötti időszakban baloldali (kommunista és szociáldemokrata) bírók (polgármesterek) vezették, 1923-37 között a kommunista párt négyszer nyerte meg a választásokat, egy alkalommal Fábry Zoltán is állt a helyi önkormányzat élén (1931-33). 1938. őszén a stószi lakosság kiállt a község Magyarországhoz csatolásáért, a decemberben ide látogató Franz Karmasint, a Német Párt vezetőjét (a Berlinből irányított párt ellenezte a határkorrekciót) megdobálták kövekkel és elkergették. Az új (Mecenzéf és Jászó között meghúzott) határ elzárta Stószt iparának természetes piacaitól. 1939. márciusától 1945. januárjáig a község a fasiszta szlovák bábállamhoz tartozott. 1945. február 13-án 44 személyt hurcoltak Stószról kényszermunkára a Szovjetunióba. A beneši dekrétumok alapján állampolgári jogaiktól megfosztott német lakosság nagy részét (mintegy 200 főt) 1946-ban kitelepítették Németországba (sokan kerültek közülük Merseburgba). A kitelepítettek helyére Munkács környékéről érkeztek szlovák családok, így 1950-ben már 1235 lakosa volt a községnek. A 20. század második felében a modernizált késgyártó ipar és az új lakásépítések ellenére folyamatosan csökkent Stósz népessége: 1961-ben 1026, 1970-ben 916, 1980-ban 831, 1991-ben már csak 730 lakosa volt. A lakóházak száma az 1921-es 247-ről 1970-re 214, 2001-re pedig 163-ra csökkent. A lakosság zömét immár szlovákok alkották, a német nyelvű oktatás 1945-ben megszűnt. A második világháború után 1970-ben bekövetkezett haláláig visszavonultan Stószon élt Fábry Zoltán (1897-1970) a csehszlovákiai magyar irodalmi élet és baloldali publicisztika nagy alakja, akit ezért a „stószi remete” néven is emlegettek. Az államszocializmus évtizedei alatt a stószi gyógyfürdő elsősorban bányászok rehabilitációs központjaként működött, az 1970-es években új szállodát is építettek itt. Az új késgyárat (Sandrik) a falu keleti szélén építették fel, ezzel párhuzamosan több emeletes tömbház is létesült, ennek ellenére a község periférikus helyzetbe szorult. A rendszerváltás után magasra szökött a munkanélküliség és 2000-ben a késgyár is beszüntette a termelést, a gyógyfürdőt pedig privatizálták. Az elmúlt évtizedben a gyakori szélviharok a község erdeinek nagy részét kidöntötték, alapvetően megváltoztatva a tájképet. 2001-ben 753, 2011-ben 739, 2017-ben 746 lakosa volt Stósznak. A község zászlaját és címerét 2006-ban avatták fel.

Mai jelentősége

A község nagy hagyományokra visszatekintő késgyártása és fémmegmunkáló ipara 2000-ben a Sandrik-gyár csődjével megszűnt. Ma legfontosabb gazdasági ága az erdőgazdálkodás és a stószfürdői klimatikus gyógyfürdőhelyre irányuló idegenforgalom, a Šikmá stráň dűlőben sípályát is kialakítottak. Stószon szlovák tannyelvű alapiskola és óvoda, Stószfürdőn pedig magán alapiskola működik. Nepomuki Szent Jánosnak szentelt római katolikus temploma egy 13. századi gótikus templom kibővítésével nyerte el mai alakját a 16. század elején. A 18. század második felében barokk-klasszicista stílusban átalakították. Reneszánsz stílusú tornyát 1611-ben építették hozzá, főoltára 1747-ben készült. A templom mellett áll a késgyáros Wlaszlovits-család szecessziós stílusú palotája a 19. század végéről, a község egyik legreprezentatívabb épültete. Torony nélküli evangélikus temploma 1786-88-ban, klasszicista stílusban épült. A barokk Nepomuki Szent János-kápolna 1760-ban, a stószfürdői Jézus Szíve-kápolna 1949-ben épült. Fábry Zoltán csehszlovákiai magyar író szülőházát (melyhez értékes könyvtár tartozik) 1975-ben emlékházzá alakították át, a temetőben található mellszobrát (Löffler Béla alkotását) 1973-ban avatták fel. Stószt a zöld jelzésű turistajelzés köti össze Szomolnokhutával, illetve Ájfalucskával és a Szádelői-völggyel. Stószfürdőt érinti a Kassai-hegység gerincén végighaladó, a Kojsói-hegy és a Pipityke-hegy felé vezető piros jelzésű túraútvonal is.

Vályi András: Magyar országnak leírása, 1796-99

STÓSZ. Nemet Város Szepes Várm. földes Ura a’ Kir. Kamara, lakosai katolikusok, fekszik az ország úton, Szomolnokhoz 3/4 mértföldnyire; határját bányái nevezetesítik, vidékje hegyes, és erdős.

Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 1851

Stósz, német bányaváros, Szepes vmegyében, Szomolnokhoz délkeletre 1 órányira, magas hegyek közt, a jászói országutban, 876 kath., 591 ev. lak. Kath. és evang. templom. Gazdag vasbányák. Vashámorok, mellyekben évenként 5000 mázsa készittetik. F. u. a kamara.

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 1886-1901

Meczenzéftől nyugatra, a völgy felső végén, közel a szepesi határhoz a harmadik régi szabadalmas bányaváros, Stósz (régebben Hegyalja) német lakosú nagyközség van 1.000 métert meghaladó s rengeteg fenyőerdőséggel borított hegyektől környezve. Az 1881-ig Szepesmegyéhez tartozott gyárváros nevét a II. Rákóczi Ferencz szabadságharcza utáni korszakban németesítették el. A városnak fő ipara a késgyártás. Úgy szólván minden házban van késműhely. De legnagyobb mértékben űzi ezt az ipart a Wlaszlowits-féle kitűnő késgyár, mely a maga nemében az egész országban a legnagyobb; naponként 400 tuczat kést készít s gyártmányait Amerikába és Kis-Ázsiába is szállítja. Másik nevezetessége a városnak a tőle mintegy 20 percznyi távolban levő s gyönyörű fenyves és lombos erdőségtől környezett stószi fürdő, mely mint hidegvíz-fürdő és klimatikus gyógyhely alig másfél évtizedes fönnállása alatt országos hírre emelkedett.

Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai 1896-1914

SZABADALMAZOTT bányaváros, nagyközség. Abauj-Torna vármegye észak-nyugati sarkában, a szepesi határon, Alsó-Meczenzéftől 10 kilométernyire, a Bódvavölgy fejénél. 1881 évben csatoltatott át Szepesmegyéből. Területe 5448 kat. hold. Van 202 háza, 1061 lakosa, kik 51 magyar és 15 tót kivételével németek. Vasutja még nincs, azonban a szepsi-meczenzéfi vonalnak Stószig való kiépitése tervbe van véve. Postája van, távirója Alsó-Meczenzéf. Köröskörül a Gömör-szepesi érczhegység 1000 métert meghaladó magaslatai környezik, északról az 1063 m. magas Fecskehegy, nyugatról a Szomolnoki hegygerincz, délről az 1046 m. magas Stumpenberg; délkeletre a 949 m. magas Szarvashegy. Stószt régebben Hegyaljának nevezték, de II. Rákóczy Ferencz szabadságharcza után a rendszeres németesités korszaka következvén, ennek a helységnek nevét is elnémetesitették. Lakosainak kétharmadrésze róm. katholikus, harmadrésze ág. evangelikus. Földmíveléssel, bányászattal, de túlnyomólag késgyártással foglalkoznak. Hajdan hires bányaváros volt, sőt még a mult században az u. n. Feketevölgyben réz- és ezüstbányái voltak, melyek azonban egytől-egyig beomlottak. Rézműves czéhe az egyetlen volt az országban, ide tartoztak az ország összes rézművesei. Az egész környéket óriási mennyiségü réz-salak födi, melyet az idők folyamán gyepréteg vont be. A 60-as években még számos család élt abból, hogy e salakot ujra átkutatta és kiolvasztotta. Stósz multja még régibb mint Meczenzéfé. Dülői közül a „Portsche”, „Hőgen”, Windischdörfel” és „Beksboden” olyan helyeket jelölnek, melyek már a község megalakulása előtt lakottak voltak. Szabad bányavárossá II. Rákóczy Ferencz emelte, annak elismeréseül, hogy a stósziak mindig a Rákóczyakat támogatták. E szabadalmat később eltörölték, de azért ismét visszanyerte a város. Templomok. Róm. kath. temploma egyike a vármegye legrégibb épitészeti emlékeinek. A XIII. században épült, a XV. században restaurálták, tornyát pedig 1611-ben ujjáépítették. Az ág. ev. templom 1789-ben készült. A város nevezetessége Wlaszkovits József késgyára, melyet 1827-ben alapítottak. Jelenleg 12,800 négyszög méter területen tizenkét épület áll, melyekben 85 munkás egy 50 lóerejü gőzgép és egy 25 lóerejü turbina által hajtott gépek segitségével naponként 400 tuczat kést tud előállitani. A czég gyártmányait Amerikába, Kis-Ázsiába, Romániába, Szerbiába, Bulgáriába, Törökországba és Németországba is szállitja. 1895-ben épitették a gyárhoz a kovács- és köszörü-mintaműhelyet, mely a kormány támogatásával létesült és az emlitett gyáros vezetése mellett hivatva van a stószi késműipart az eddiginél nagyobb mértékben emelni. Fölszerelése a következő: 8 nagy köszörükő, 24 csiszológép, 3 pörölymű (Fallhammer), 1 légnyomásu kalapács, 1 excenterprés, 1 késhenger, 12 tüzhely, 6 nagy ventilátor és különféle kisebb munkagépek. A műhely egy anyagraktárral és egy szerszámkészitő műhelylyel van összekötve. E telep a legnagyobb késgyár lévén az országban, érdekesnek tartjuk a késgyártás lefolyását és a gyár berendezését is ismertetni. A kovácsműhelyben, mely 3 kalapácsművel, egy excenterpréssel, 6 kézi préssel, egy fúrógéppel, egy esztergapaddal és egy körfürészszel van felszerelve, végzik a pengék kovácsolását és edzését. A zsebkésekhez való pengék nagy aczéllemeztáblákból készülnek, melyeket a pengék hossza szerint vagdalnak szét. Az excenterprés a kellő pengealakot adja a levágott lemezdaraboknak. E pengéket azután egy könnyü rugó-kalapácscsal kikovácsolják s egy másik géppel véglegesen kiformálják, végükön kilyukasztják, azután edzik és kiegyenesítik. Ugyanitt készülnek a zsebkések rugói és belső oldalrészei, hasonló eljárással. Ide nyílik a köszörülő műhely, hol 5 óriási kőkorong köszörüli a pengéket. E helyiség fölött fekszik a pengecsiszoló-terem 12 csiszoló-géppel. E fölött van a kikészítő műhely, a hol a kések nyelét csiszolják és fényesítik. Itt 2 körfürész, 3 csiszoló, 2 élesítő és egy fúrógép működik. Ez épületben van még a szerszámműhely is, a hol a gyártáshoz szükséges eszközök készülnek. A nyélkészítő műhelyben 4 gép préseli a nyeleket szaruból. Ebből nyílik a félgyártmányok két raktárhelyisége, mely után a felszerelő műhely következik, ahol az egyes részeket egy rugókalapács, két prés és két lyukasztó segítségével egybeállítják. Van itt még egy kézi kovácsműhely, 5 raktárhelyiség nyersanyagnak, hulladéknak és szénnek, továbbá turbinaház, gépház és csomagoló helyiség. Stószon van Komporday Róbert késgyára is, mely kisebbszerű ugyan, de szintén jó és versenyképes árut gyárt. E VÁRMEGYÉNEK szepesi határán a Stósz bányavárostól mintegy húsz percznyire fekvő, forrásokban gazdag, fenyves és lombos erdőkkel fedett hegyektől környezett és csakis délnek nyitott völgye, a honnan gyönyörü kilátás nyílik, alkalmas helynek látszott vízgyógyintézet és klimatikus gyógyhely alapítására. 1881-ben alakult egy részvénytársulat a fürdő létrehozására, s a vizgyógyintézet az 1883. év nyarán már meg is nyílt, a városnak egy laikus, de a vízgyógymód alkalmazásában jártas, tekintélyes polgárának vezetése alatt. De midőn a fürdőt egy magánosokból (nyolcz tagból) álló társulat vette bérbe, ez 1887-ben a gyógyintézet élére okleveles orvost állított és 1889-ben már a „gyógyfürdő” czimet és jelleget is megszerezte. A gyógyfürdő ez idő óta rohamosan fejlődik és ma már Magyarország egyik legismertebb gyógyfürdői közé tartozik. 1893-ban a bérlő társulat Stósz bányavárosnak – mint társnak – hozzájárulásával megvette a fürdőt. Stósz hidegvizgyógyfürdő és klimatikus gyógyhely 632 méter magasságban fekszik a tenger szine felett. Csak délnek lévén nyitva, ártalmas szelektől ment. Vizét, mely +6–7°R. édes víz, tizenkét bő forrásból kapja, melyek mind a fürdőtelepen fakadnak. Levegője tökéletesen pormentes, üde, a léghőmérséklet nagy napi ingadozásokat nem mutat; átlaga májusban 15°C., juniusban 16°C., juliusban 17.5°C., augusztusban 20°C., szeptemberben 14°C. Nagyobb mennyiségű csapadék csakis május végétől június hó közepéig észlelhető. A harmatképződés egész nyár folyamán, reggel és este kisebb-nagyobb fokban megvan. Stósz fürdőben 1895-ben négy nagyobb szabású épület volt, ezeken kívül három nagy magán-nyaraló. Az épületek száma folyton szaporodik. A fürdőt környező erdőségben számos jókarban tartott sétány van, kellő számú nyugvóhelylyel ellátva. Bővelkedik kirándulóhelyekben is, minők: a Stószi hegyen álló, bucsuiról nevezetes kápolna; a Fecskehegy, a Rablóka, a Wlaszlovits-féle késgyár, a jászói prépostság, Szomolnok városa, az uhornai tó, a regényes szádelői és áji völgy stb. A fürdő gyógyhatását levegőjén kívül a vizgyógymód, a fenyő-fürdők, tej-gyógymód, nemkülönben a massage és villanyozás segítik elő. Fürdőorvos dr. Czirfusz Dezső. Stósz fürdő egyike Magyarország legolcsóbb gyógyhelyeinek. A szobák napi ára 50 krtól 1 frt 50 krig. Egész napra szóló ellátás a közös asztalnál 1 frt 30-tól 1 frt 50 krig. Gyógydíj egész fürdőidőre személyenkint 3 frt. A fürdőhely ajánlható az idegrendszer, a légző és emésztő szervek bántalmainál, a rossz vérkészités eseteiben stb. A betegek legnagyobb része ideggyengeségben, tüdő- és légcsőhurutban, tudóvészben és vértorlódásokban szenvedőkből áll. Az egész fürdőidő alatt 350–400 állandó fürdővendég tartózkodik itt, kinek egy része, lakásszükség esetén, a fürdőtől 20 percznyire fekvő Stósz városban lakik, a hol betegek befogadására szintén elég alkalmas lakás és jó hirü vendéglő van. A közlekedés és a fürdőhöz jutás elég kényelmes, a mennyiben a kassa-meczenzéfi vonal Meczenzéf állomása, valamint a gölniczvölgyi vasutvonal Szomolnok-huta állomása Stósz fürdőhöz alig másfél órányira fekszik s mind a két helyről kitünő műuton kényelmes kocsikon juthatni a fürdőbe. Posta és távirda-állomás a fürdőben van.

Magyar Katolikus Lexikon

Stósz, v. Abaúj-Torna vm. (Štós, Szl.): plébánia a v. rozsnyói egyhm. jászói esp. ker-ében. - 1500: már létezett. Tp-át ismeretlen tit-ra sztelték. Mai Nep. Szt János-tp-át 1907: építették. Anyakönyvei 1693-tól. Kegyura 1880: a Pénzügymin. Anyanyelve 1880: ném. ** Gerecze II:88. - Schem. Ros. 1913:81. - Divald 1999:288.

Helységnévtár

Stoósz, RK. 754 Rozsnyó, gk. 9 Helcmanóc, ÁG 305 Tisza, ref. 8 - .