Alsómicsinye

Honvéd ezredes, kormánybiztos, az 1848/49 utáni magyar függetlenségi szervezkedés egyik vezéralakja.

Beniczky Irma írónő bátyja.

Tanulmányait a Selmecbányai Bányászati Akadémián végezte.

1835-ben lépett állami szolgálatba. Zólyom vármegye aljegyzője, majd 1840 és 1842 között alispánja volt. Az 1840-es években Kossuth Lajos híveként és a reformellenzék tagjaként részt vett a vármegye politikai életében.

Batthyány Lajos kormányának megalakulása után a felsőmagyarországi bányavárosok királyi biztosává nevezték ki. E minőségében sikeresen lépett fel a területen kirobbant társadalmi elégedetlenséggel, elsősorban a szlovák nemzetiségi mozgalmakkal szemben. 1848 júliusától részt vett a nemzetőrség szervezésében. 1848. szeptember 20-án Zólyom, Bars, Hont és Turóc vármegyék kormánybiztosává, a vármegyék nemzetőrségének főparancsnokává nevezték ki és megbízták egy tartalék sereg felállításával. A jelentős részben szlovákokból álló nemzetőr serege élén több sikeres ütközetet vívott a Galíciából betörő császári csapatok és szlovák felkelők ellen. 1848. december 4-én a budatíni ütközetben győzelmet aratott a Jozef Miloslav Hurban vezette szlovák felkelők felett. Hurban császári csapatok támogatásával rövidesen visszatért és december 11-én Budatínnél ismét megütközött Beniczky és Querlonde Ferdinánd alezredes magyar csapataival, de a hátában kitört tömeges népfelkelés hírére a Jablonkai-szoroson át ismét elhagyta az országot. A téli hadjárat megindulásakor a császári csapatok Christian Götz vezérőrnagy vezetésével benyomultak a Vág völgyébe és 1849. január 2-án Budatínnél legyőzték Beniczky csapatait, aki mintegy háromezer fős seregével a bányavárosoknál csatlakozott Görgei Artúr feldunai hadseregéhez. 1849 márciusában, a tavaszi hadjárat első szakaszában Görgei Artúr főparancsnok néhány száz fős különítmény élén kivezényelte a bányavárosok biztosítására. 1849. március 24-én Losoncon rajtaütött a császáriak közel ezer főből álló különítményén és háromszáz császári katonát fogságba ejtett. Csapataival jelentős szerepet játszott Felső-Magyarország középső részének felszabadításában. 1849 áprilisától ismét Zólyom vármegye és a bányavárosok kormánybiztosaként tevékenykedett. A cári intervenció megindulásakor egy ezerkétszáz fős különítmény élén sikeres gerillaharcot folytatott Grabbe vezérőrnagy Vág völgyébe benyomuló tizennyolcezer fős hadosztálya ellen, majd Komáromnál csatlakozott a magyar főerőkhöz.

A szabadságharc bukása után az aradi hadbíróság kötél általi halálra ítélte, amit később kegyelemből húsz év kényszermunkára változtattak. 1856 végén, az általános amnesztia során kiszabadult, és Pesten egy bányatársaság alkalmazottjaként dolgozott.

1861-ben a Határozati Párt tagjaként országgyűlési képviselő lett, mandátumáról azonban 1861 őszén az ideiglenes katonai igazgatás (provizórium) bevezetésekor lemondott. 1864-ben Almássy Pállal és Nedeczky Istvánnal szervezkedésbe kezdett Magyarország függetlenségének helyreállítására, amit az 1848-as törvények alapján képzeltek el. Az összeesküvőket (Almássy Pál, Nedeczky István, Lezsák Lajos, Sebess Emil, Szelestey László, Gáspár Lajos, Klementesz Gábor, Vidacs János, Asbóth Lajos, Máriássy Béla, Plachy Lajos, Nedeczky Jenő, Zambelly Lajos) azonban letartóztatták Beniczky Lajossal együtt és Pesten a Károly-kaszárnyában bebörtönözték őket. 1918-ban vált ismertté, hogy a szervezkedés egyik résztvevője, Asbóth Lajos az osztrák rendőrség besúgója volt. Beniczky Lajost 1865 januárjában előbb halálra, majd húsz év várbörtönre ítélték.

A kiegyezést követő kiszabadulása után részt vett a honvédegyleti mozgalom szervezésében, a Pest városi honvédegyletnek és a Honvédegyletek Országos Választmányának egyik alelnöke volt. 1868. július 16-án eltűnt, holttestét néhány nappal később a Dunából fogták ki. Mivel a kiegyezés után is következetesen kiállt a 48-as eszmék mellett, feltehetően politikai gyilkosság áldozata lett.

Visszaemlékezéseit Steier Lajos rendezte sajtó alá és adta ki Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és tót mozgalomról címmel Budapesten 1924-ben.

Pesten hunyt el 1868. július 16/17-én

Kilencéves korában szüleivel a Heves megyei Réde falujába költözött.

1850-ben Gyöngyösre ment tanulni és ott tudományosan művelt nagybátyja, Prónay Károly házánál lakott. Az 5. és 6. gimnáziumi osztályt Egerben végezte.

1856-ban a budai főreáliskola növendéke lett, azonban nagybátyja Beniczky Ágoston császári és királyi tanácsos ösztönzésére a papi pályára lépett és az év végétől a nagyszombati papnevelőben tanult. Később megvált a papi pályától, és Pesten joghallgató lett. Közben egy magánintézetben tanított, szabadidejében írogatott, fordított. 1863. február 8-án feleségül vette Frombach Bertát és Törtelen telepedtek le.

A korabeli pesti és vidéki lapokba verseket, elbeszéléseket, életrajzi cikkeket írt. 1860–1861-ben a Pesti Hölgydivatlap segédszerkesztője volt, 1862-ben a Magyarország, 1863-ban a Független c politikai napilapok külföldi rovatát vezette.

Főbb művei: Nefelejtsek (rajzok a honvéd életből), 1861; A magyar Jacobinusok I-II. (történelmi regény Pulszky Ferenc nyomán fordította), 1861; Tündérfi Kálmán úr kalandjai (regény), 1865.

Törtelen hunyt el 1864. december 1-jén.

1858-ban jelentek meg az első írásai.

1860-ban férjhez ment Kuliffay Ede (1839–1881) költőhöz. Számos ifjúsági könyve, pedagógiai illetve női olvasóknak szánt ismeretterjesztő írása, valamint regényfordítása jelent meg. 1867 és 1883 között hosszabb-rövidebb ideig több szépirodalmi és női lap szerkesztője illetve munkatársa volt.

1869-től Beniczky Irma szerkesztette a Magyar Nők Házi Naptárát. Emellett valószínűleg a Divatvilág, az Új Regélő, a Kis Vasárnapi Újság, az Irodalmi lapok és a Magyar Háziasszony c. lapoknak is a szerkesztője volt hosszabb-rövidebb ideig. Ezekben adta közre folytatásokban regényfordításait.

Főbb művei: Lapok egy szép nő naplójából (regény), 1861; Egy emancipált nő (regény), 1865; A nők hivatása (szociológiai tanulmány), 1870; A világ népei (ismeretterjesztés), 1875; Hazajáró lelkek (regény), 1899.

Újpesten hunyt el 1902. február 20-án,