Ipolybél

A község az Alsó-Ipolymente kistájon, az Ipolymenti-hátság dombvidékének keleti lábánál, az Ipoly bal partján fekszik, Ipolyságtól 25 km-re délkeletre, Párkánytól 25 km-re északkeletre, Lévától 38 km-re délre, a Csata-Ipolyság vasútvonal (megállóhely), valamint az 564-es (Párkány-Léva) út mentén. Az alig 2 km-re fekvő, túlparti Vámosmikolával korábban híd kötötte össze. Határának nagyobb része mezőgazdaságilag művelt terület. Északról Ipolyszakállos, nyugatról Garamsalló, délről Ipolypásztó, keletről pedig Vámosmikola községekkel határos. Keleti határát (mely egyben államhatárt alkot Szlovákia és Magyarország között) az Ipoly-folyó alkotja.

Közigazgatás

A Nyitrai kerülethez és a Lévai járáshoz tartozó község. 1920-ig kisközségként Hont vármegye Vámosmikolai járásához tartozott. Csehszlovákiához csatolása után 1920-1923 között az Ipolypásztói járáshoz, majd 1923-1960 között a Zselízi járáshoz tartozott, annak megszüntetése után 1960-ban a Lévai járáshoz csatolták. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Bars-Hont k.e.e. vármegye, Ipolysági járás). 1920-ban a trianoni határ megvonásával Vámosmikola határának az Ipolyon túlra eső részét Ipolybélhez csatolták, területe így 11,9 %-al növekedett (10,16 km²-ről 11,37 km²-re), azóta csak minimális mértékben változott (11,38 km²-re).

Népesség

1910-ben 509, 1921-ben 654, 1938-ban pedig 548, csaknem kizárólag magyar nemzetiségű lakosa volt. 1945 után magyar lakosságának 42 %-a reszlovakizált, 15,8 %-át pedig kitelepítették, ennek ellenére magyar többségét (1961-ben 91,3 %) napjainkig megőrizte. 1938-1991 között lakossága egyharmadával (34,3 %-al) csökkent, majd 1991-2011 között további rendkívül gyors népességfogyás (35,6 %, 360 főről 232-re) figyelhető meg. Lakosságának túlnyomó többsége (80,2 %) magyar nemzetiségű, a szlovákok aránya 1991-2011 között megháromszorozódott (3,9 %-ról 12,1 %-ra). Magas a nemzetiségükről nem nyilatkozók aránya is (7,3 %) is.

Történelem

Az Ipoly-menti település már korán lakott terület volt, 1274-ben Byl alakban szerepel először oklevélben, másutt (bár bizonytalan) már 1138-ban említik. 1342-ben Beel névvel találjuk említését. Lakóinak egy része a 16. században református vallású lett. Első ismert birtokosa a 17. században Rudnay Judith volt, majd a 18. században a Lipthay, a Madocsányi, később a Szentiványi, a Majthényi, a Rakovszky és a Bossányi családok birtoka. 1821-ben teljesen leégett, de újjáépítették: 1828-ban már 428 lakosa van. Később több vízimalom és szeszgyár is működött itt. Lakói mezőgazdasággal, szőlőtermesztéssel foglalkoztak. A trianoni békeszerződésig Hont vármegye Vámosmikolai járásához tartozott. 1938 és 1945 között Magyarországhoz tartozott. A szocializmus évtizedeiben iskolabirtok és mezőgazdasági szakközépiskola működött itt. A rendszerváltás után gazdasági válságba jutott község népessége gyorsan csökken.

Mai jelentősége

A mezőgazdasági jellegű községben sem alapiskola, sem óvoda nem működik. Szent Mártonnak szentelt római katolikus temploma 1884-ben, református temploma pedig 1913-ban épült. A faluban két neoklasszicista stílusú kastély (Bossányi- és Csécsi Nagy-kastély) is található. .

Vályi András: Magyar országnak leírása, 1796-99

BÉLL. Tót falu Hont Vármegyében Peretséntöl nem meszsze fekszik Ipoly vize mellett, Szakállosnak szomszédságában, mellynek filiája, lakosai katolikusok, birtokosai Dvornokovits, és Madocsányi Uraságok. Határbéli legelője elegendő, mind a’ két féle fája van, szőlő hegye középszerű, első Osztálybéli.

Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 1851

Bél, vagy Béel, (Bielovce), magyar falu, Honth vgyében, Ipoly-Pásztóhoz 1/4 mfd. 217 kath., 210 ref. Ref. filial, ekklézsia és oskola. Földjei, rétjei kövérek; bora jó; tölgyes erdeje derék. F. u. többen. Ut. post. Ipoly-Ság.

Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai 1896-1914

Bél, magyar kisközség az Ipoly mentén, 73 házzal és 549 róm. kath. és ev. ref. vallású lakossal; vasúti megálló helyben; táviróállomása és postája Ipolypásztó. Okleveles említését 1290-ben találjuk, a mikor Possessio Beel néven szerepel. 1696-ban Rudnay Judité volt. A XVIII. században a Lipthay, Dvonokovits és a Madocsányi családoknak volt birtoka. A mult század hatvanas évéig Szentivány Péter, 1871-ig Majthényi Ágost, 1889-ig Rakovszky Aladár volt a községben birtokos; újabban Bossányi Péter, Ocker Ferencz, Tergina Béla, Simonyi Ilona, Rakovszky Béla és Szabadhegyi Géza a birtokosok. Csinos kastély is van a falúban, a melyet a Bossányi család építtetett. A község két temploma közül a róm. kath. 1714-ben épült Rudnay Zsófia adományából; az ev. ref. templomot Lipót császár idejében építették. 1821-ben az egész község leégett.

A visszatért Felvidék adattára (1939)

Ipolybél. Ipolymenti kisközség. Szomorú nevezetessége, hogy 1821-ben teljesen leégett. Első birtokosa — akire vonatkozólag feljegyzések maradtak ránk — Rudnay Judith, aki a XVII. században birtokolja a községet. A XVIII. században a Lipthay-, Madocsányi- és a Dvonokovits-családok uralták. Üjabbkori birtokosok: Szentivány Péter, Majthényi Ágost, Bossányi Péter, Rakovszky Aladár, Tergina Béla, Ocker Ferenc, Szabadhegyi Géza, Rakovszky Béla és Simonyi Ilona. A községhez tartozó külterületi lakott helyek: Bossányimajor, Csécsimajor, Kádekmajor, Rozmaringmajor, Simonyipuszta, Terginyamajor. A község területe 1976 kat. hold, lélekszáma a visszacsatoláskor 548.